- Sormás-Török-földek neolitikus régészeti lelőhely
Egy régészeti lelőhely feltárásakor azt gondoljuk, hogy a legfontosabb pillanat az, amikor találtunk valami érdekeset. Valójában egy másik pillanat sokkal nagyobb hatású lehet, amikor először nevet, vagy tulajdonságot társítunk hozzá.
2002 tavaszán Zala megyében épült az M7-es autópálya. Az út nyomvonalába eső régészeti lelőhelyeket az építkezés előtt fel kellett tárni. A megelőző feltárás ezért nem különleges kutatási program, hanem annak utolsó lehetősége, hogy a földben megőrződött információt dokumentálják, mielőtt a terület végleg átalakul. Sormás határában is ezért kezdődött meg a régészeti munka.
Az első szondázó ásatás áprilisban kezdődött, nyáron pedig már teljes feltárás folyt. Az év végére több mint egy hektárnyi területet nyitottak meg, és 153 régészeti objektum került elő. Gödrök, települési nyomok és különböző korszakok emlékei rajzolódtak ki.
- A kutató identitása
Amikor P. Barna Judit bekapcsolódott a sormási kutatásba, még egy jól körülhatárolható régészeti problémával foglalkozott. Kutatásának középpontjában a késő neolitikus lengyeli-kultúra állt. A feltárás azonban olyan helyzetet teremtett, amelyben ez a keret már nem volt elegendő.
A területen árkok futottak keresztül, majd eltűntek a feltárás határán. Az egyikből lassan egy kettős, íves rendszer kezdett kirajzolódni. Mellette egy másik, nagy ívű árok részlete is előkerült. Hogy pontosan mit találtak, azt ekkor még nem lehetett látni. Az autópálya nyomvonala ugyanis csak egy keskeny szeletet vágott át egy sokkal nagyobb lelőhelyen. Az igazán különös jelenséget az árkok jelentették, mert nem egy neolitikus építményt kerestek.
A teljes feltárás 2002 júniusától kezdődött. P. Barna Judit neve már a vezető régészek között szerepelt. Kutatói érdeklődésének középpontjában ekkor a késő neolitikus lengyeli-kultúra állt, annak a régészeti kultúrának az emlékei, amely nevét a Tolna vármegyei Lengyel településről kapta. Már a sormási feltárás első éveiben is elsősorban ennek korai leletanyagával foglalkozott. 2004-es tanulmánya még kifejezetten a lengyeli-kultúra újabb leleteit vizsgálta.
A lelőhely azonban hamarosan nagyobbnak bizonyult annál a kérdésnél, amellyel a kutató érkezett, mert itt nem egyetlen közösség nyomai kerültek elő. A területet az újkőkor különböző időszakaiban újra és újra használták, a legfontosabb rétegekben pedig két egymást követő kultúra, a sopot- és a korai lengyeli-kultúra települése rajzolódott ki. És ott volt a két hatalmas árokrendszer, amelyek kapcsolatát ugyancsak meg kellett érteni. A 2002–2003-as ásatások végére már közel 28 000 négyzetmétert és több száz objektumot tártak fel. 2003 nyarán a feltárás véget ért.
Legalábbis akkor úgy tűnt.
Két évvel később azonban váratlan lehetőség nyílt a kutatás folytatására. 2005-2006-ban újabb nagy felületeket tártak fel. A sormási Török-földeken ezzel nagyjából megduplázódott mind a kutatott terület, mind az előkerült leletanyag mennyisége.
A feltárás folytatásával az addig különállónak látszó árokszakaszok lassan rendszerré álltak össze. Kiderült, hogy nem egy, hanem két nagyméretű körárokrendszer fekszik a területen.
A délebbre fekvő, nagyobb rendszer volt a korábbi. A kör belsejéből házak, gödrök és a mindennapi élet más nyomai kerültek elő. A település több építési szakaszon ment keresztül, miközben maga az árokrendszer is változott.
Később egy másik körárokrendszer épült részben ugyanarra a területre. Ez kisebb és szabályosabb volt. Szerkezeti alapelvét itt is a két egymás mellett futó árok határozta meg. Ennek a körnek a belsejében nem volt olyan lakóterület, mint amilyet a korábbi rendszerben megtaláltak. Ez lényegében üres terület volt.
Ugyanazon a helyen tehát két, különböző időben létrehozott monumentális építmény állt. Mindkettőnél kettős árok határozta meg a teret, de a két kör belsejének használata nem volt azonos.
- Az értelmezési keret
Az ásatás ezzel tulajdonképpen befejezte azt, amire egy ásatás képes. Megmutatta, mit találtunk, és mi maradhatott a földben. Véget ért a feltárás története, és itt kezdődött az értelmezés folyamata.
A két kör eltérő funkcióra utalt. A nagyobb, déli II. kör belsejében település nyomai feküdtek. A házak nem lépték át az árok vonalát, és a település használata során maga az árokrendszer is változott. A feltárás alapján tehát kézenfekvőnek tűnt, hogy az árok és a település összetartozott. A későbbi régészeti rekonstrukció ezt a sopot-kultúra településeként és az azt körülvevő árokrendszerként írta le.
Néhány méterrel északabbra azonban más kép rajzolódott ki. Az I. kör kisebb és szabályosabb volt. Ugyanúgy két árok alkotta, de a vele egykorú település házai nem töltötték ki a belsejét. A korai Lengyel-kultúra lakóépületei továbbra is nagyrészt a korábbi, nagy II. kör által kijelölt térben helyezkedtek el. Az I. kör tehát fizikailag elkülönült attól a területtől, ahol a mindennapi élet legfontosabb nyomai koncentrálódtak.
Ez a különbség lett az értelmezés egyik kulcsa. Ha az egyik kör lakóterületet fogott közre, a másik pedig nem, akkor adódott a gondolat, hogy nem ugyanarra használták őket. A későbbi publikációk ezt már a térhasználat megváltozásaként írták le. A korábbi rendszerben a lakó- és a különleges funkciójú tér még együtt jelenhetett meg, míg a későbbi I. körnél elkülönülhetett a mindennapi és a rituális tér. A 2011-es tanulmány már kifejezetten a „domestic” és „ritual” terek szétválásáról beszél.
- Az értelmezés útja
Az viszont már más kérdés, hogy mennyire teszi meghatározóvá a feltáró régész publikációja az objektum meghatározásának további sorsát. Ez a kérdés még fontosabb, mint maga a tény, vagy következtetés határvonala.
Az ásatás pillanatában az objektum még sokféleképpen értelmezhető; a publikáció viszont nevet ad neki, kategóriába sorolja, történetet kapcsol hozzá, és ettől kezdve ez az elsődleges hivatkozási pont lesz.
A feltáró régész nemcsak feltárja az objektumot. A publikációval létrehozza annak első tudományos identitását is. Ez óriási hatalom. Ha a publikáció címe és szövege az, hogy a lelőhely neolitikus kultuszhely, akkor a következő kutató már így hivatkozik rá. Pedig az eredeti állítás lehetett volna mindössze annyi, hogy a lelőhelyen egy kettős körárok került elő. A két mondat között óriási értelmezési távolság van.
Gondoljunk rá úgy, mint egy címkére. A régész feltár egy objektumot. Még nincs neve, de van geometria, réteg, leletanyag, tájolás. Aztán kap egy nevet. Körárok. Ez már értelmezés, viszonylag alacsony szintű, de már bekerült egy régészeti tipológiai rendszerbe. Aztán funkciót kap, majd társadalmi szerepet társítanak hozzá. Így eljuthatunk akár a neolitikus közösség kozmológiai világképének megtestesülése, meghatározásig is.
A fizikai objektum ugyanaz. A róla szóló mondat azonban egyre távolabb kerül tőle.
Tehát az első publikáció alapértelmezetté válik, mert a tudomány hivatkozásokon keresztül épül. Az új kutató nem ássa fel újra az egész lelőhelyet. Elolvassa az előző publikációt, és abból indul tovább. Így kialakul egy lánc. Az első lépés a feltáró régész megfigyelése, értelmezése. A következő kutató ezt már kiinduló adatként kezeli, a harmadik kutató hivatkozik rá, a tankönyv már tényként közli, a múzeum már így mutatja be, a közönség számára ez lesz a valóságkép.
Közben lehet, hogy az eredeti publikációban még csak egy óvatos feltételezés szerepelt.
Van azonban egy még érdekesebb kérdés. Mi történik akkor, ha az első értelmezés rossz? Nem feltétlenül hamis, hanem csak egyszerűen rossz. Vagyis a rendelkezésre álló adatokból akkor az tűnt a legjobb magyarázatnak, de később új módszer, új lelőhely vagy új összehasonlító adat miatt már nem állja meg a helyét. Egy régi értelmezés nem attól veszélyes, hogy biztosan téves, hanem attól, hogy láthatatlanná válik a hipotézis-jellege.
A probléma az, hogy az első interpretáció többnyire nem hal meg azzal, hogy megcáfolják. Megmarad a szakirodalomban, a lelőhely nevében, a múzeumi kiállításban, a köznyelvben, a Google találataiban, és az emberek fejében.
A feltáró régész előnyben van minden későbbi kutatóval szemben. Ő látta a réteget, a talajt, az árok metszetét, a föld színének változását, és olyan részleteket is, amelyeket később már nem lehet újra megfigyelni. Ezért az első interpretáció rendkívül nagy súlyt kap. Viszont ugyanez a közelség hátrány is lehet. Mert aki a terepen döntött arról, hogy mi az objektum, az már eleve bizonyos kategóriákban gondolkodott. Az értelmezés nem csak a publikáció végén jelenik meg; már a terepi megfigyelés és dokumentálás során is jelen van. Nem a publikációban kezdődik az értelmezés. A publikáció csak láthatóvá teszi és rögzíti azt. A körárok esetében tehát nemcsak az a kérdés, hogy esetleg volt-e rituális funkciója, hanem az is, hogy mikor, milyen megfigyelések alapján jutottunk az adott következtetésre.
- az alkotó ember
Van azonban még valaki, aki eddig szinte észrevétlenül kimaradt a történetből: az ember, aki mindezt megépítette.
Ezáltal viszont új értelmezési szint nyílik meg, aminél két hibát is el kell kerülni. Ne vetítsük rá a saját kategóriáinkat automatikusan a múltra, valamint a múlt emberét ne tegyük annyira idegenné, hogy már semmilyen magyarázatot sem tartunk lehetetlennek.
Az első reakció, amivel alapvetően igazoljuk a bizonytalanságunkat az a következő. Egy neolitikus közösség más technológiával dolgozott, más munkaerő-szervezéssel rendelkezett, más környezetben élt, más társadalmi szabályokat követett, és egészen más dolgokat tarthatott fontosnak.
Ha viszont ezt elfogadjuk kiinduló pontnak, akkor olyat feltételezünk, ami gátolja a megismerés folyamatát. Ugyanis a felsorolásban van egy rejtett veszély. Ha azt mondjuk, hogy a neolitikus ember másképpen gondolkodott, akkor könnyen létrehozunk egy megismerhetetlen „másikat”. Innentől pedig bármit meg lehet magyarázni azzal, hogy mi ezt nem érthetjük, mert ők másképpen gondolkodtak. Ez lezárhatja a megismerést, ahelyett hogy segítené.
Nem abból kell kiindulnunk, hogy a múlt embere másképpen gondolkodott, hanem abból, hogy mi a múltat a saját jelenünk fogalmi rendszerén keresztül próbáljuk megérteni. Ez óriási különbség.
A múlt emberét nem kell „idegenné” tennünk. Vannak alapvető emberi tapasztalatok, amelyet joggal vehetünk kiindulópontnak. Sokszor az is elég, ha feltételezzük, hogy ember volt.
A problémát valójában mi visszük magunkkal. Ha meglátunk egy körárkot, azonnal rákerül a fejünkben a mai kategóriáink. Árok, erődítés, szakrális cél, tájolás, csillagászat, kultuszhely, monumentális építmény. Ezek nem a földből kerülnek elő. Mi visszük oda őket. Ezért a kérdés nem egyszerűen az, hogy mit jelent az amit látunk, hanem, mennyit látunk saját magunkból?”
A „levetni a tudáshalmazt” gondolat viszont túlzás lenne, mert teljesen megszabadulni a jelen tudásától nem tudunk. És nem is kell. Nem az a cél, hogy gondolkodjunk úgy, mint egy neolitikus ember. Ezt nem is tudhatjuk megcsinálni, hanem inkább különítsük el azt, amit a jelen tudása tesz hozzá az értelmezéshez attól, amit magából az objektumból tudunk levezetni.”
Ha azt mondjuk, hogy a múlt embere másképpen gondolkodott, akkor a különbséget a múlt emberébe helyezzük. Ha azt mondjuk, hogy mi gondolkodunk a múlt emberéről a saját fogalmainkon keresztül, akkor a különbséget magunkban keressük. Ez utóbbi szerintem technikailag jobb, mert akkor nem azt kérdezzük, hogy miért csinálták ezt így, hanem, hogy miért furcsa ez nekünk.
- a magyarázat kényszere
Visszatérve a körárokhoz
A hagyományos út: körárok, funkció, rituális/védelmi/csillagászati értelmezés. Egy másik megközelítésben: emberi szükséglet/fizikai probléma, lehetséges megoldás, megvalósult objektum. Tehát először az emberi cselekvésből induljunk ki. Ez egy teljesen más irányú gondolkodás.
És itt szerintem nem azt kell megértenünk, hogyan gondolkodott a neolitikus ember. Azt kell elfogadnunk, hogyan ne gondolkodjunk helyette. Ne töltsük ki automatikusan a bizonyíték hiányát a saját elképzeléseinkkel.
De kell e értelmezni és magyarázatot keresni a régésznek? Nagyon is kell. Ha nem tenné, akkor a feltárt leletek csak raktári tételek lennének, a történelmi helyszínek pedig identitás nélküli statisztikai számok.