Amikor a mamutok kihalásának okát keressük, már a kérdésfeltevésünk is félrevezető. Nem az a legjobb kérdés, hogy miért haltak ki a mamutok, hanem az, hogy miért gondoljuk, hogy már tudjuk az okát?
A legtöbb magyarázat ma valamilyen formában ugyanoda jut: megváltozott a klíma, megváltozott a környezet, és az emberi jelenlét végül megpecsételte a megafauna sorsát.
De van itt egy probléma. Az elmúlt több százezer évben a Föld klímája többször is hasonló változásokon ment keresztül. Az az ökoszisztéma, amely a mamutok, és egyéb nagy testű állatok otthona volt, minden alkalommal biztosította a folytonosságot. Nem omlott össze.
De valami megváltozott az utolsó alkalommal. Ahhoz, hogy a „miértre” választ kapjunk, előbb azt kell megértenünk, hogy mi változott, és mihez képest. Hogyan tudott egyáltalán kialakulni és több százezer éven át fennmaradni az a világ, amelyben a mamutok, bölények, lovak, orrszarvúk és más nagytestű állatok ilyen tömegben élhettek?” Mert ha ezt megértjük, talán az is világosabbá válik, mi omlott össze az utolsó jégkorszak végén.
Kezdjünk egy egyszerű kérdéssel: Hogyan volt egyáltalán lehetséges, hogy ilyen hatalmas északi megafauna-rendszer létrejöjjön és évezredeken keresztül fennmaradjon?
Ha csak a kihalást vizsgáljuk, könnyen úgy képzeljük el a mamutot, mint egy állatot, amely egy adott éghajlathoz alkalmazkodott. De nem egyszerűen állatok éltek egy környezetben, hanem itt egy teljes rendszer alakult ki: talaj, növényzet, víz, nagytestű növényevők, ragadozók, tápanyagforgalom, éghajlat. A mamut nem egyszerűen egy hideg környezetben élő állat volt. Ebben a környezetben alakult ki, és ehhez a feltételrendszerhez alkalmazkodott, amely hosszú időn keresztül biztosította a fennmaradását.
Amit a rendszer adottságnak tekinthetünk, hogy az elmúlt „400+”-ezer évben többször voltak jelentős glaciális–interglaciális átmenetek, és a nagy északi megafauna ezeket minden alkalommal átvészelte. Az utolsó ciklus végén viszont a megafauna rendszerszintű összeomlása következett be.
Az utolsó átmenet önmagában nem feltétlenül azért különleges, mert a hőmérséklet változás példátlanul nagy vagy gyors lett volna. A puszta „melegebb lett” magyarázat önmagában elégtelen. A keresett különbségnek olyan változója lehet, amelyet a hagyományos klímarekonstrukciók nem, vagy nem megfelelően reprezentálnak.
A felmelegedést, mint legfőbb kiváltó okot, egyetlen modell sem hagyja ki, pedig a jelenség részese volt az elmúlt 400 ezer év klimatikus ciklusainak. Nem számítottak rendkívüli eseménynek. Valamint az egyéb változásokat okként megjelölni megint nem indokolt, mert ezek többnyire következmények.
Az északi féltekén kialakult ökoszisztéma nem az egyik napról a másikra alakult ki a semmiből, hanem jól körülhatárolható feltételrendszernek kellett jelen lennie, és hosszú távon biztosítania kialakulását, és fennmaradását. Ez a környezet, nem egyszerűen egy olyan hely lehetett, ahol a mamutok jól érezték magukat. A nagytestű növényevők tömeges jelenléte maga is hozzájárult ahhoz, hogy ez a környezet fennmaradjon. Vagyis nemcsak függtek a környezettől, hanem vissza is hatottak rá. Ezt most nem látjuk, nem ismerjük, ezért készítünk különféle modelleket a rekonstruálására, de minden esetben a mostani klímaképünk a keret. Úgy vizsgáljuk a problémát, hogy nem ismerjük a létre jöttének a teljes feltételrendszerét, a változás miben létét, és idejét. Az ok nem akkor fejti ki a hatását, amikor létrejön, ezért időben jelentős fáziskéséssel jelentkezhet az érzékelt változás.
Az utolsó ciklus alatt valami történt. Addig amíg nem lépünk ki a „klíma kérdés” köréből nem fogjuk megérteni a jelenséget. Ha a hőmérséklet változása önmagában nem magyarázza meg a különbséget, akkor talán nem a hőmérsékletet kell elsődleges okként keresnünk. Úgy tűnik számomra, hogy a megfelelő modellt planetáris szinten kell felépítenünk, mert a hatás az egész bolygónkon jelen van, és a rendszer megújulására nem látszik esély. A jelenség okát itt kell keresnünk.
Egy rendszer összeomlásához nem feltétlenül kell látványos fizikai változás. Lehet, hogy a növényzet ugyan úgy jelen van, az állatvilág ugyan ott van, a hőmérséklet megfelelő, a biomassza még látszólag elegendő, de az események már nem a megfelelő időben történnek. Ha ezek időben szétcsúsznak, az egész rendszer hatékonysága romolhat. Ez különösen érzékeny lehet egy olyan rendszerben, amelynek szereplői erősen szezonális környezethez alkalmazkodtak.
Számtalan tényező megváltozhat még: a vízháztartás, a csapadék időzítése, a vegetáció szerkezete, a talaj, az óceáni rendszer, a szezonális ciklus, a biológiai időzítés, vagy akár egy általunk még nem ismert változó.
Nem azt állítom, hogy ezek közül valamelyik volt az ok. Azt viszont megállapíthatom, hogy ha a korábbi ciklusok és az utolsó ciklus eredménye eltér, akkor a különbség okát valahol fel kell ismernünk.
Ne a jelen környezetét hasonlítsuk a múltéhoz, és ne akarjuk a múltat a jelen környezetébe beleilleszteni. Ha a hajdani környezet nem felelt meg a mai analógnak, akkor a következtetés is torzulhat. Ha a múltbeli rendszer működését nem értjük megfelelően, akkor az abból levont következtetéseinket sem szabad túl nagy bizonyossággal kezelnünk. Káros azt feltételeznünk, hogy ugyanazokkal a változókkal és ugyanazzal a gondolkodási modellel értelmezhetjük a múltat és a jövőt.
Nem tudhatom, mi ölte meg a mamutokat. Azt viszont igen, hogy előbb azt kell megértenünk, mi tartotta életben a rendszert, és mi változott meg benne az utolsó glaciális ciklus végén. Ha erre nincs válaszunk, akkor talán túl korai kijelenteni, hogy már ismerjük a kihalás elsődleges okait. Azt tudjuk, hogy „mi történt”, de azt még nem, hogy „miért”.